A művészet egy csodálatos dolog, minden formája értékes, akár professzionális szinten űzi valaki, akár csak a saját maga szórakoztatására. Nem véletlen hogy, már egészen a kezdetektől elkíséri az emberiséget, hiszen a szépre, a kreatívra mindig is lesz igény. Nagyon jó kérdés, hogy a korai kialakulásában jelen volt-e bármiféle tudatosság, avagy egyszerűen azt akarta-e megörökíteni az ősember, amit maga körül látott, de erre valószínűleg soha nem fog fény derülni. Mindenesetre a barlangrajzok szépségéből láthatjuk, hogy kézügyességnek és esztétikai érzéknek több tízezer évvel ezelőtt sem voltunk híján. De a neolitikum csiszolt kőszobrain, idoljain is egyértelműen látni, hogy már komoly követelményeknek, stílusjegyeknek kellett megfelelnie a művészeknek. De nem is feltétlenül kell a szakrális célú tárgyakat nézni: az ókorra már a napi használati eszközöknek is kiforrott formavilága és stílusa volt, arról nem is beszélve, hogy a díszítés igénye tovább emelte a kézművesek művészi értékét.
Azonban ne felejtsük el, hogy a művész nem mindig számított művésznek, még ha az alkotásai meg is ütötték azt a szintet, ami már valóban művészetnek nevezhető. Például az ókori Görögországból még ismerünk név szerint alkotókat, a rómaiaktól viszont már sokkal kevésbé. A középkorra a művészek egyértelműen iparosokká léptek vissza, akiknek a tevékenysége mindössze egy foglalkozás a sok közül. Nem tudjuk, kik voltak, akik a csodálatos miniatúrákat festették a kódexekbe, nem tudjuk, kik faragták a katedrálisok leheletfinomnak tűnő, mégis masszív kőcsipkéit és szobrait, oltárképfestőket is monogramról ismerünk, ha ismerünk. A a tárgykultúra is visszaesett valamelyest, de csak a „pórnép” körében, a nemesség, a vékony polgári réteg, de mindenek előtt az egyház továbbra is igényt tartott a művészi kidolgozottságú eszközökre, berendezési tárgyakra, luxuscikkekre. Ezen időszakban az egyházi és a világi művészet egyértelműen elvált, elkülönült egymástól, és legközelebb a reneszánszban, a 15-16. században találkozott ismét.
A reneszánsz időszakából azonban annál több neves alkotót ismerünk név szerint, és annál több alkotásuk maradt fenn az utókor számára, hiszen a legnagyobb anyagi forrással rendelkező intézmény, a katolikus egyház teljesen más szemmel kezdett nézni a művészetre és a művészekre. Immáron nem csak egyszerű munkáltató volt, hanem támogató, és a legkomolyabb megrendelő. Gondoljunk csak a Vatikánban található hihetetlen mennyiségű reneszánsz műalkotásra, kezdve magával a Szent Péter Bazilikával. Da Vinci, Tiziano, Dürer, Donatello, Michelangelo és a számtalan más neves alkotó rendszeresen dolgozott egyházi megrendelésre, hiszen immáron a főpapságnak is komoly igénye volt a művészi alkotások gyűjtésére, és a különbséget a művészet értékelése adja. Vagyis immáron nem csak míves iparostermékeknek tartották a festményeket, szobrokat, és egyéb alkotásokat, hanem felismerték az egyes mesterek és műveik tényleges értékét. Ezen kívül az olyan dúsgazdag itáliai családok, mint a Mediciek vagy a Borgiák is nagyban hozzájárultak támogató tevékenységükkel a magas művészet újbóli kialakulásához.
A későbbiekben, a barokk korban, a klasszicizmusban vagy akár a 19. század művészeti ágaiban ez a folyamat tovább erősödött, egyre értékesebbé váltak a művészek és alkotásaik, míg végül eljutottunk az 1900-as évekhez, mikor is ismét teljesen új tartalmat és attitűdöt kapott a művészet. Immáron nem a gyönyörködtetés volt az elsődleges cél, hanem az alkotáson keresztüli önkifejezés. Már nem az volt a lényeg, hogy minél gyönyörűbben, minél élethűbben, érzelem-dúsabban ábrázoljanak dolgokat, eseményeket, pusztán a személyes látásmód és a művészi ötletek lettek az elsődleges meghatározó szempontok. Így születhetett meg az impresszionizmus, a szürrealizmus, az expresszionizmus, a konstruktivizmus, a dadaizmus, és még sok kisebb-nagyobb művészeti oldalágacska. Természetesen ennek az ellenmozgalma, a hiperrealizmus is szárnyra kapott, de sosem lett olyan népszerű, mint a felsorolt (és fel nem sorolt) irányzatok. A 21. század nagy mozgalmaira lehet, hogy még várni kell, de az is lehetséges, hogy már éppen születőben vannak, csak még nevük nincs.
Azonban ne gondoljuk azt, hogy a művészet csupán néhány kiváltságos, különlegesen tehetséges emberé. Épp ellenkezőleg: a művészet mindenkié. Ha az étel a test tápláléka, akkor a művészet a szellemé, az intellektusé. Nem csak képzőművészetre kel gondolni, ugyanígy ide tartozik az iparművészet, a zene, a tánc, a színészet, filmkészítés, és bármi más, ami művészi szinten űzhető. Írni is lehet művészi szinten, mi másként lenne értelmezhető például a költészet? Valamilyen szinten mindenkinek van igénye a művészet fogyasztására, elvégre nem kell galérialátogató műértőnek lenni ahhoz, hogy valaki értékelni tudjon egy szép zenei darabot vagy egy mély és érzelmes filmet. A művészet gyönyörködtet, kikapcsol és elgondolkodtat, még akkor is, ha csak fogyasztjuk és nem műveljük. De ez utóbbi ajtó is mindenki előtt nyitva áll, manapság már nem kell külön megtanulni a festékkészítés rejtelmeit, bármelyik papír-írószer boltban vagy művészellátóban hozzáférhető az eszközök és kellékek mérhetetlen mennyisége. Ha valaki kellő ambíciót érez magában arra, hogy valami másban, valami újban is kipróbálja magát, akkor abszolút nem az a fontos, hogy mások mit gondolnak, igenis érdemes kipróbálni akár az írást, akár a festést, sőt, hangszeren tanulni sem késő soha. Táplálni kell a szellemünket is, nem csak a testünket, hiszen ha az egyik elsorvad, akkor egy idő után a másik is követni fogja.